Nyár van ezerrel. Azon kellene agyalni, hová megyünk nyaralni, ehelyett most mégis elvagyok azokkal a kérdésekkel, hogy miből fogunk locsolni. Nem túl romantikus, tudom, de ez a kérdés áthatja az egész régiót, mert azokból a támogatásokkal megtolt tifonokból (értsd: öntöződob) aligha. A módszeresen ledarált mezőgazdasági politika eredménye egy szétszántott, víztározók nélküli Vajdaság lett.
Szimbólum is ez. Többszörösen szétszántottak bennünket. Szét is, be is, gyakorlatilag az mer csak megszólalni bármi politikai témában, akinek már tényleg aligha van veszítenivalója. Mintha valami szándékosan elrontott dráma lenne ez a vajdasági magyar lét, egy olasz maffiaregény, olajfák helyett napraforgókkal és takarmány növényekkel, savanyú tejjel és állattenyésztéssel.
Szeretjük a joghurtot, de sokan keserű szájízzel fogyasztjuk. Sokan már el is felejtették, hogy ez az „ártatlan” itóka, a joghurt, micsoda szimbolikával bír. Az autonómiánk leverésének szimbolikájával. A történészek szerint a „joghurtforradalom” Jugoszlávia felbomlásának egyik nyitányát jelentette, és bevezetője volt a későbbi délszláv háborúknak. Az Újvidéken megrendezett joghurtforradalommal a Milošević-i politika egyértelmű győzelmet aratott 1988-ban, és ennek következményei a mai napig érezhetők a térségben.
De milyen autonómiát vertek még szét? Az önálló gondolkodás autonómiáját is. Sokat beszélgetek mostanában fiatalokkal is politikáról, és kb. az jön le nekik, hogy itt vén fószerek fizetnek maszkos csávóknak, akik aztán szétverik azokat, akik szájalni mernek… Mondjuk van benne valami. Elég sötét egy képet fest ez, dehát már a vászon is fekete.
Senki sem gondolja már azt, hogy a testületeink önállóan döntenek. A keresztapa nevezi ki az összes funkcionáriust, hogy így mondjam. Politika = Foci. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Többször is megkérdezték tőlem, hogy milyen alternatívát kínálnak az egyetemisták, a civilek, a plénumok. Mit tettek le ők az asztalra? Viccesen visszafeleseltem párszor, hogy jó, de legalább nem vettek el semmit az asztalról.
Az ilyen kérdésekkel sokszor az a baj, hogy azoktól kapjuk, akik évtizedek óta uralkodnak a közpénzek felett. A mi (!) adóinkból összegyűlt pénzek felett. Egy nyugati, mondanám, európai hozzáállás alapja az, hogy tisztában vannak ezzel, hogy ez az ő pénzük. Nem az alapítványé, nem a párté. Ez a nép pénze.
A másik gond, hogy azok, akiknek ez a munkájuk, mert higgyétek el, sok munka van azzal is, amit a politikusok csinálnak, azokat a rövidtávú haszonszerzés érdekli. Négyéves ciklusokban gondolkodnak. Ez nem jó. Még az is kevés, ha 10 évre előre gondolkodnak. TikTok-generáció, mondanám, dehát felnőtt, meglett emberekről beszélünk, ilyen ez a popszakma…
Hosszútávú stratégia, amikor fenntartható fejlődésben, több évtizedes kontextusokban gondolkodunk előre még az apróbb témák kapcsán is. Hosszú távú stratégia az is, hogy megtanulunk veszíteni, hogy nem másokat hibáztatunk, amikor valami elcsesződik. Amikor elhúz Vajdaságból többek közt csaknem 100 ezer magyar ember is. Ahelyett, hogy felelősöket keresnénk, inkább magunknak kellene feltenni a kérdést: Mit tehettünk volna másképp? A válasz nem könnyű, és nem is ad azonnali feloldozást, de ez az egyetlen út a változáshoz.
Felelősök persze nincsenek. Sose voltak. Ez a demokrácia ‘szépsége’. A testületeinket, amelyek független szakmai döntéseket kellene, hogy hozzanak, lassan mindenki kineveti. Pedig az intézményesített demokrácia jelentene egy alapot, amire számítani lehet, ami adna egy jogi biztonságot is, amiben nem a folyamatos megfélemlítésé és zsarolásé a főszerep, ahol nem a pártelnökkel egyeztetnek elsősorban az igazgatók, ahol nem a pártelnök nevezi ki még az irodalmi folyóirat főszerkesztőjét is. Mintha ő lenne az illetékes.
Nincsenek illúzióim, ezerrel megy az ellehetetlenítés, szinte minden létező helyről kitúrtak, megfenyegettek engem is már az elmúlt időszakban. Ez van. Rögvalóság. Mondanám, megbántam már ezerszer is, hogy szólni mertem, de mégsem. Ez a „tedd ki, hadd hűljön” magatartás még jobban bosszant. A legtöbben csak a saját érdekeik mentén képesek látni a valóságunkat, majd a helyi kis keresztapák áldása megoldja a szitut…Nem bíznak az intézményeinkben, mert szét vannak már szántva, csak nem a traktorok, hanem a politikusok által. A bizalom hiánya pedig nem a nép hibája, hanem a rendszeré, amely gyökeret vert. Sikerül-e kiszedni ezeket a mélyre eresztett gyökereket? Sikerül-e majd újra bizalmat és erőt lehelni az emberekbe, önmagunkba? Nem tudom. Azt tudom csak, ha nem állunk ellen, hosszú időre elveszítjük az élhetőség esélyét is.