Még nyár van. Ülök a strandon és nézem a kétéves unokámat, ahogy kerek, kidüllesztett
hassal, kis vödörrel a kezében billeg a forró homokban. Már nem szólok rá, úgyis mindig
újrakezdi, hajtja valami küldetéstudat. Morog is magában, azt hajtogatja a maga nyelvén,
hogy ő ezt összeszedi, mert szemét: „Osszeszedem. Piszkosz.”
A közelben napozók néha figyelmeztetik, hogy „To je fuj!”, vagy „Baci to!”. De nem hallgat
rájuk se, bár szemmel láthatóan megérti, amit mondani akarnak neki – amazok is a maguk
nyelvén.
Csak abban reménykedek, hogy a gyerek nem fog rászólni valamelyik dohányosra, hogy ne a
homokba nyomja már a cigarettacsikket. Minek a konfliktus.
Kétéves. Mit hagyunk mi rá, és a generációjára?
Ha nem akarnak a szennyben élni, akkor nincs más választásuk, mint az, hogy kitakarítják,
amit megörökölnek tőlünk.
Néhány nap, és kezdődik a iskola, óvoda, a kétévesnek a bölcsőde. Oktatás-ügyben nehéz
időszak van mögöttünk és még nem látszik a vége. A gyerekeink, az idősebbek, elkezdték
előkészíteni a takarítást utánunk. Rájuk szólnak, de nem hallgatnak senkire. Hajtja őket
valami küldetéstudat. Valami olyan erő, amit mi, akik teleszórtuk az ő fehér homokjukat
szeméttel, már nem értünk, vagy nem akarunk tudomásul venni. Könnyebb őket hibáztatni,
lekicsinylő megjegyzésekkel illetni (megverni őket a biztonságos védőfelszerelésbe rejtőzve),
vagy úgy tenni, mintha minden rendben volna. Minek a konfliktus.
Túlélünk.
A nyár elején egy munka kapcsán viszonylag sok pedagógus kollégával beszélgettem. Remek
embereket ismertem meg. Az elmondásukból látszik, hogy pontosan értik a fennálló
helyzetet az iskolarendszer működésével kapcsolatban. Túlélnek. Megpróbálják megoldani a
megoldhatatlant és ellensúlyozni a szakmailag elfogadhatatlan, hanyag, felületes és persze
kötelezően nagyképű oktatásirányítás nemtörődöm intézkedéseit. Azt is tudják, hogy nem
lehetséges rendszer szinten változtatni, ha nem egyfelé húz a politikum és a gyakorló
szakember. De még mindig vannak, akik nem adják fel. Merthát „a gyerek”. Annak mindnek
meg kellene adni az esélyt, ami jár neki.
A beszélgetések során megmutatkoztak azok a területek, amelyek kaput nyithatnak az
érzékeny, a fundamentális kérdések megoldása felé. Ilyen a tankönyvek ügye, az oktatás
merev szervezeti kereteinek fellazítása, a tantervek, a tananyag minőségi kérdései, vagy az,
hogyha a pedagógusnak vannak értékes szakmai, emberi, magánéleti kapcsolatai, akikkel
megoszthatná a gondolatait, s akkor jobban tud a gyerekekkel is dolgozni.
A magyar (és az összes többi) kisebbség számára a jó minőségű, anyanyelvű tankönyv
létkérdés. A pedagógusnak útmutató és segítség a tervezésben és a tanításban is. A
tanulóknak csak akkor lesz fontos eszköz, ha értelme van számukra. Ezt az értelmet a tanár
munkája teremti meg – ha a pedagógus használhatónak tartja a tankönyvet. Néha kritika éri
az iskolákat a felesleges tankönyv-vásárlások miatt. A szülőknek is igaza van, amikor az
igencsak drága könyveket megvásárolják, s azokat szinte ki sem nyitják a gyerekek egész
évben. Magabiztosság, tudatosság, és persze szakmai tudás kell ahhoz, hogy egy tanár azt
mondja, ha nincs megfelelő tankönyv, akkor ő nem veteti meg a diákokkal egyiket sem a
felkínáltak közül. Lehet így is dönteni. Az iskola által kiválasztott tankönyvek listája nem azt
jelenti, hogy azokat kötelezően meg is kell vásárolni. Nincs olyan rendelkezés, ami tiltaná a
pedagógusnak, hogy tankönyv nélkül dolgozzon a gyerekekkel. Ezt sokszor elfelejtjük. Persze
az ilyen döntést csak az hozhatja meg, aki fel van készülve a többletmunkára, az önképzésre
– és a szakma ellenállására, vagy kritikájára is.
A tanítást, a tananyag elosztását, az órák tervezését a pedagógusnak nem csak lehet, hanem
kötelező is elvégeznie. Hogy milyen módon oldja ezt meg, az viszont csak rajta múlik. A
törvény azt határozza meg, hogy a tanulóknak mit kell tudnia, mire kell képesnek lennie egy-
egy tanulási ciklus végén. Emiatt aztán bármilyen szervezésben, tanórán, szünetben, más
tantárgyakkal összevonva, a csöngetésre nem figyelve is megszervezhetők az órák. Ha több
idő kell, kiléphetünk az időkeretekből. Együtt dolgozva, együtt megélve a sikereket és
ugyanúgy az esetleges kudarcot is, sokkal könnyebb.
Szinte minden pedagógus, akivel beszéltem, hazaviszi a munkát, a gondokat, a stresszt. Nem
volt olyan, akinek ne lett volna már testi tünete az iskolában zajló események, vagy az
emberi viszonyok miatt. Szükség volna a szakemberekre, akik átsegítik őket a kríziseken.
Elhangzott az a lehetőség is, hogy talán nem is csak a gyerekekkel kellene foglalkoznia az
iskolapszichológusnak, vagy az iskolapedagógusnak, hanem a tanárokkal is. Ha ők rendben
volnának lelkileg, akkor a gyerekek is stabil támaszt lelnének bennük.
Olyan kevés kell egy pedagógus jóllétéhez: elég egy jó terv, egy jól használható
tankönyvcsomag, egy gyerek, aki mégis megtanulta, vagy egy-két kolléga, akivel jó
ottmaradni tanítás után és megbeszélni a dolgainkat, urambocsá’ egy igazgató, aki tud az
apró sikerekről és még együtt örülni is képes a tanárral és a gyerekekkel. Ezek mind elérhető
és megvalósítható dolgok.
Mert rajtunk múlik és a kezünkben van a lehetőség.
Amikor a volt tanítványaink, a gyerekeink, az unokáink kitakarítják a rájuk hagyott szemetet,
akkor a gondolatok és a cselekedeteik mögött azok a felnőttek vannak ott, akik
megtanították őket arra, hogy mi az, ami értékes, és mi az, ami nem. És arra is, hogy
megtehetik, mert az ő sorsuk múlik rajta.
Sok sikert az új tanévben!
Végül, a pedagógusoknak álljon itt két kolléganő beszélgetése a nyár elejéről:
„Csak csudálkoztunk ott, hogy mi van velünk már ennyi évesen, meg ennyi munkakorral?
Ilyen boldogok vagyunk, csak mert jól sikerült egy rajzóra? Szóval…”