Ady Endre azt mondta:
„Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.” (Ady Endre)
Garai Miskolczi Zsuzsának sok ilyen napja volt. De eljött a vég. Most visszatekintünk arra a 76 évre, amelyet itt töltött velünk. Arra a sok napra, amely neki, szüleinek, családtagjainak, fiának, barátainak, kollégáinak, az újságolvasóknak, tévénézőknek örömet szerzett, amiért érdemes volt élnie.
Zsuzsa Szabadkán érettségizett, majd Újvidéken előbb közgazdaságot tanult, végül a Magyar Tanszéken szerzett alapfokú diplomát. Huszonnégy évesen kezdett a Magyar Szóban dolgozni. Végigjárta a szakmai iskola minden lépcsőfokát az újvidéki városi rovat riporterétől a belpolitikai rovat szerkesztőségéig. A fő témái az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a szociálpolitika és az ismeretterjesztés voltak. Egészségügyi sorozatáért Svetozar Marković újságírói díjat kapott.
A televízióba (RTV) kiforrott, tapasztalt újságíróként jött. Buda Hajnalkával együtt indították be az új családi magazint, a Halló TV-t. Itt is a már megszokott témáival foglalkozott: szociálpolitika, család, nyugdíjasok, egészségügy, nők helyzete. Gyakran hívott vendégeket a stúdióba, és gyakran kapcsolódhattak be a nézők telefonon a műsorba, kérdezhettek a szakemberektől. Akinek a kérdése nem került megválaszolásra élőben, azoknak később írásban próbáltak válaszolni. Ott segített, ahol tudott.
Garai Miskolczi Zsuzsanna kiváló kolléganő volt, mindig szolidáris a kollégákkal, kiállt a szakma becsületéért, kimagasló igazságérzete és hivatástudata volt. Soha nem vett részt semmilyen szerkesztőségi összeesküvésben, intrikában, áskálódásban, rosszindulatú pletykálkodásban. Amikor elviselhetetlenné vált számára a cenzúra, a háborús propaganda, a politikai nyomás, otthagyta a Televíziót. Az újságírással ekkor sem hagyott fel, magyarországi lapoknak és a Duna TV-nek tudósított továbbra is a rá jellemző tárgyilagossággal, de mélységes empátiával. Emlékszem, amikor egy Duna TV-s riportban óvodásokkal beszélgetett, kesztyűs bábot húzott a mikrofont tartó kezére, hogy közelebb kerüljön a kis riportalanyaihoz. Mindig közel volt a beszélgetőpartnereihez és a nézőkhöz.
Amikor úgy érezte, hogy nem tudja már az újságírást igazán jól, és szívvel csinálni, akkor felmondott. Azt mondta: „Tudod, most a Joci fiamnak segítek be a cégébe. Ott hasznosabb vagyok.”
A Garai újságíróházaspár a vajdasági magyar újságírótársadalom elitjébe tartozott. Úgy szakmailag, mint erkölcsileg. J. Garai Béla és Miskolczi Zsuzsa mindig a szabad sajtóért harcoltak. Az a fajta nyelvileg igényes, tájékoztató, ismeretterjesztő, pártatlan, tárgyilagos újságírás, amit ők műveltek, sajnos kezd kihalni. Erkölcsileg felette álltak minden napi politikai párharcnak, minden bomlasztó szerkesztőségi belharcnak. Igaz úriemberek voltak. Zsuzsa igazi úriasszony volt. Ami áradt belőle, az tiszteletet parancsolt. Erre nem lehetett születni, ezt nem lehetett megtanulni, ez döntés, erkölcsi választás kérdése.
Mi itt mindannyian szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ismerhettük Garai Miskolczi Zsuzsát és vele dolgozhattunk. Őrizzük meg emlékét olyannak, amilyen volt, mosolygósnak, barátságosnak! Emlékezzünk mérhetetlen jóindulatára. Köszönünk Neked mindent, Zsuzsa!
Béke poraira!
Surányi Zoltán