A Tisza Párt elsöprő magyarországi győzelme nem csupán a NER falait bontja le, a Fidesz vereségével a Vajdasági Magyar Szövetség is elvesztette azt az éltető köldökzsinórt, amely az elmúlt évtizedekben mozgásban tartotta a gépezetet.
Míg a 2002-es népszámláláskor még bő 290 ezer magyar élt a Vajdaságban, a 2022-es adatok szerint ez a szám alig 184 ezerre olvadt az azóta eltelt évek alatt pedig ki sem merjük néha mondani, mi történhetett. Több mint 100 ezer magyar ember tűnt el, költözött el, vagy morzsolódott le húsz év alatt. Ezzel párhuzamosan viszont soha nem látott mennyiségű anyaországi támogatás ia áramlott be a térségbe: csak a Prosperitati Alapítványon keresztül mintegy 170 milliárd forintnyi forrás érkezett. Ha ezt a két tényt összetesszük, a Fidesz-VMSZ éra áldásos, jövőképet építő politikájának eredménye egyenesen lenyűgöző is lehetne: az egyetlen itthon maradt vajdasági magyarra jutó támogatás összege megközelíti az egymillió forintot! Lassan már mindannyian milliomosok vagyunk papíron, mondhatni igazi gazdasági csoda ez – már csak a szomszédok hiányoznak az utcákról.
Ebbe a páratlan sikersorozatba illeszkedik a sajtószabadság – vagy ahogy újabban felénk hívják: a sajtóirányítás – művészete is. Emlékszünk még a 2000-es, rendszerváltás utáni eufóriára? Amikor fellélegeztünk, hogy a független sajtó végre leveti a miloševići béklyókat, és a cenzúra a múlté lesz? Micsoda naiv, gyermeteg tévedés volt! A Szerb Haladó Párt (SNS) és hűséges koalíciós partnere, a VMSZ hamar felismerte: a túlzott tájékozottság és a kritikus gondolkodás csak megzavarja a választópolgár nyugalmát. Ennek szellemében a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapja – a Magyar Nemzeti Tanácson (MNT) mint alapítón keresztül – olyan zökkenőmentes pártirányítás alá került, hogy ahhoz képest a régi pártlapok főszerkesztői is csak amatőr gyakornokoknak tűnnek. Miért is kellenének eltérő vélemények, ha az egyszólamú kórus sokkal tisztábban zeng?
Nézzük meg ezt is a számok tükrében, hiszen a globális megfigyelők is értékelik ezt a kemény, áldozatos munkát. A Riporterek Határok Nélkül (RSF) sajtószabadság-indexén Szerbia a „haladó” korszak hajnalán, 2014-ben még az aggasztóan szabad 54. helyen állt. Tíz évnyi megfeszített politikai munkával, a sajtó sikeres „konszolidációjával” 2024-re sikerült is lezuhannunk a 98. helyre. A terepen dolgozó újságírók élete sem eseménytelen: a Szerbiai Független Újságírók Egyesülete (NUNS) adatai szerint csak 2023-ban 136 regisztrált támadás, fenyegetés és nyomásgyakorlás érte az újságírókat. A hatalom tehát törődik az újságírókkal – ha másképp nem, hát úgy, hogy folyamatosan a nyakukon tartja a kezét.
A VMSZ tökélyre fejlesztette a stresszmentes demokráciát is. Emlékezzünk csak vissza a legutóbbi, 2022-es Magyar Nemzeti Tanács (MNT) választásra! Mennyi fejtörést, álmatlan éjszakát és gyötrő dilemmát spóroltak meg a szavazópolgároknak azzal, hogy a 35 helyre pontosan 1, azaz egyetlen lista indult. Minek ide kampány, vita, netán alternatívák? Biztos ami biztos, több mint 100 ezer eurót sikerült mégis elkölteniük a Facebookon reklámokra, úgy voltak vele, nem lehet elég biztos a választás, mégis 2022-ben a VMSZ 100%-os győzelmet aratott a 35 mandátum felett egy olyan választáson, ahol a szavazásra jogosultak alig 36,6%-a járult az urnákhoz. A választás szabadsága nehéz teher, ők pedig nagylelkűen, mondhatni önfeláldozóan levették ezt a vállunkról. A szavazófülke magánya sosem volt még ennyire megnyugtatóan eseménytelen. A demokrácia szégyene.
De az iróniát és a rideg statisztikákat félretéve: a rendszer, amelyre a VMSZ mindent feltett, most összedőlt. A budapesti vereséggel a szabadkai székházban is lezárult egy korszak.
A Fidesz-VMSZ tengely regnálása alatt mi, vajdasági magyarok gyakorlatilag harmadával megfogyatkoztunk a szülőföldünkön. A nagy nemzeti összetartás jelszavai alatt elnéptelenedtek a falvaink, és kiürültek a városaink. Az idei év azonban végre elhozhatja a változást itthon is. A dominók elkezdtek dőlni, és a kérdés már csak az: az elvándorolt, 184 ezerre zsugorodott vajdasági magyarságban maradt-e még annyi erő, tartás és dac, hogy végigcsináljon egy utolsó, valódi, demokratikus – és talán többesélyes – választást?
A lehetőség most adott. A kérdés az, hogy élünk-e vele, vagy tényleg az utolsó kapcsolja le a villanyt.