Mostanában lépten-nyomon megkapom a kérdést: mi ellen lázadok még mindig? Hát nem nyertünk? Miért tüntetünk, minek ez a fene nagy harc, tényleg szükség van még erre? Kiáradt a Tisza is, van mivel foglalkozni – miért kell folyton „ellenzékiskedni”, ahelyett, hogy leülnénk egy asztalhoz egyeztetni?
Ki mondta, hogy ne lehetne leülni? Sőt! Miért ne lehetne beülni a parlamentbe is, vagy akár az MNT-be, és ott megvitatni azokat a kérdéseket, amik a vajdasági magyar közösséget érintik? Hiszen pontosan erre valók ezek az intézmények. Nem? Pont arra készülünk, hogy ott is leüljünk és beszélgessünk. Egy normális demokráciában lassan kialakulnak a politikai koalíciók. Nyilvános viták, egyeztetések és fórumok után összeállnak a jelöltlisták, a kampányok pedig valós politikai programok mentén zajlanak.
VMSZ-es körökből is gyakran megkapom a kérdést: „Most mi ez az egész?” Erre mit is mondhatnék? Amikor elmondom, hogy az elképzeléseinknek már egy éve igyekszünk intézményes és hivatalos formában is hangot adni, sokan meglepődnek. Talán, ha nem kizárólag az MNT által alapított sajtót olvasnák – amely a megalakulásunkról történetesen egyetlen szót sem ejtett –, akkor tudnák, miről van szó. Az értetlenségük oka valószínűleg éppen az, hogy az információk egyszerűen nem jutnak el hozzájuk. Ha tájékozottabbak lennének, azzal is tisztában lennének, hogy itt senki nem „mószerolt be” (PB) senkit, hiszen a nábobokkal kapcsolatos információk is már ki tudja, mióta nyilvánosan elérhetők az interneten.
A média sötétség nagyúr, én a magam harcát már megvívtam. Huszonhat éve éjszakánként létrákkal rohangáltunk, hogy minél magasabbra ragasszuk az ellenállás plakátjait. Hajnalok hajnalán kiosontunk a piacra, és fújtuk a falra, hogy: ÉBREDJETEK! A politikával mindig is úgy voltam: inkább én foglalkozzak vele, mint az velem. A belgrádi parlamentben sem voltam soha. Egyszer majdnem úgy alakult, de aztán hagytam, hogy a többiek menjenek előre; én már a hátsó sorból néztem végig a rendszerváltást. Csináltam tovább a dolgomat, abban a hitben, hogy a politikusok is teszik a magukét.
Aztán szép lassan eltelt két évtized. Dolgoztam, utaztam, egyre többet mentem és egyre többször amikor hazaértem Európából, szinte már nem is ismertem rá Vajdaságra. Szépen ki lett stafírozva minden, repkedtek az eurómilliók erre-arra, de közben mindent belengett a korrupció gyanúja… Aztán jöttek a tragédiák. Belgrádban az iskolában, Újvidéken a vasútállomáson…
Az egyetemet – ahol felnőttem, tanultam és dolgoztam – elfoglalták, csak mert az egyetemisták és a professzorok meg mertek szólalni. Szörnyű volt ezt látni. Aztán az egyetemisták visszafoglalták. Tavaly ilyenkor voltam ott hosszú idő után először: egyszerre volt felszabadító és végtelenül nyomasztó érzés.
Most újra itt tartunk. Magyarországot is „resetelni” kellett, és az egyetemisták most Szerbiát is aktívan próbálják újraindítani. Mi, vajdasági magyarok pedig mintha legszívesebben kimaradnánk ebből az egészből.
Végül is, a vajdasági magyarság igyekezett is kimaradni. Csak az a baj, hogy annyira kimaradtunk, hogy közben szép lassan el is fogytunk. A falvaink elnéptelenedtek, a városaink átalakultak, és egyszerűen elkezdődött egy demográfiai mélyrepülés. Itt már nem nagyon van mit harcolni. Újra kell indítani az egészet – sőt, azt gondolom, egy alapos BIOS-frissítés sem ártana –, mert ha a vajdasági magyarság nem lesz képes a következő MNT-választásra több listával is jelentkezni, akkor azt hiszem, demokráciából egyesre vizsgáztunk. És ezért bizony a jelenlegi, évtizedek óta legitim politika a felelős. A pluralizmus nem luxus, hanem politikai minimum.