Egyre több a nemzeti alapú incidens
Van-e még érdekképviselete az őshonos magyar közösségnek?
Illusztráció: VMDK Szabadka
Andróczky Csaba Ballagásból egyes című írását közölte a Magyar Szó június 11-i száma.
Az írás egyik kuriózuma, hogy „olvasói kommentárként” jelent meg, ami önmagában is figyelemre méltó, hiszen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) befolyása alatt álló lapban hosszú idő óta nem kapnak helyet ilyen kritikus hangvételű írások. Évekkel ezelőtt még a Közös íróasztalunk rovatot is megszüntették.
Az írás arról szól, hogy „a kulturális kötődéseit illetően hol tart a közösség”. Ott tart, hogy a szenttamási ballagás esti programja során „egyetlen magyar zeneszám sem hangzott el, annak ellenére, hogy a ballagók több mint egyharmada magyar volt”.
Andróczky azt kérdezi, kinek a szégyene ez: a szülőké, a tanároké, esetleg a gyerekeké, „akik talán maguk is kézbe vehették volna az ügyet, és karakán kiállásukkal elérhették volna azt, hogy magyar zene is szóljon” ezen a mindenki számára emlékezetes eseményen. Csak nem szólt! – Egy-két zeneszám a huszonöt százaléknak is kijár, ugye? – írja Andróczky, csakhogy „egyszerűen nem volt, aki kérje”. Az iskolától búcsúzó magyar gyerekek milyen üzenettel lettek útra indítva? – teszi fel a kérdést.
Az írás másik kuriózuma, hogy alatta ott ékeskedik a megjegyzés, miszerint „ez az írás véleménycikk, és nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját”. Jól tükrözi viszont azt a szerkesztői hozzáállást, amely még ebben az ügyben sem vállalta fel nyíltan a közösségi jogok melletti kiállást.
Szenttamáson a ballagó magyar diákoknak nem szólt a magyar zene.
Március 14-én Palicson egy körülbelül húszfős, szerb fiatalokból álló társaság megvert két magyar fiatalt, s erről csak június elején értesült a nyilvánosság[2].
Május 26-án a szabadkai Ivan Sarić Műszaki Iskola ballagása kisebb botrányba fulladt, mivel az egyik magyar osztály végzőse egy magyar zászlót is vitt magával a felvonulásra, ami olyannyira szúrta két szerb ajkú végzős diák szemét, hogy a Korzón felgyújtották azt.
A három eset természetesen nem azonos súlyú. Mégis közös bennük, hogy mindegyik a vajdasági magyar közösség nyelvi, kulturális vagy nemzeti identitását érinti, és mindegyik esetben hiányzott a határozott intézményes reakció.
A palicsi magyarverést a Magyar Nemzeti Tanács vezetősége hallgatta el.
Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke, „jogászprofesszor” a zászlóégetést „elszigetelt incidensnek” nevezte, és arra szólított fel, hogy „ne keltsünk riadalmat”.
Jogászként tudnia kellene, hogy a zászlóégetés nem pusztán „elszigetelt incidens”, hanem a külföldi állam zászlajának nyilvános meggyalázásaként büntetőjogi felelősséget is felvet (Btk. 175. szakasz, 1. bekezdés), de felvetheti a nemzeti, faji és vallási gyűlölet és türelmetlenség szításának bűncselekményének gyanúját is (Btk. 317. szakasz). Ez utóbbit sem az eljáró szervek, sem a sajtó még csak nem is említette.
Június 4-én, a nemzeti összetartozás napján, a királyhalmi megemlékezésen Pásztor a közelmúlt eseményeire utalva – a Szerb Haladó Párt propagandistáit idéző módon – azt állította, hogy „harmincszor kevesebb nemzeti alapú incidens történt az elmúlt években, mint húsz évvel ezelőtt”. Ezt megismételte a Pannon Televízió által szervezett június 15-i vitaműsorban is.
Pásztor állítását semmilyen konkrét adattal nem támasztotta alá. Így nem lehet tudni, hogy kijelentése tényeken alapul-e, vagy csupán politikai propagandaelem.
A nemzeti kisebbségi jogsértések valós számát egyébként senki sem tudja pontosan, mivel sok eset rejtve marad: a sértettek hallgatnak, nem tesznek feljelentést, vagy az ügyek nem kapnak nyilvánosságot. Ráadásul a diszkriminációnak és a jogsértéseknek vannak burkolt, nehezen bizonyítható formái is.
A Magyar Szó szerkesztősége pedig elhatárolódott Andróczky Csaba figyelemfelkeltő írásától.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a Szabadkai Ivan Sarić Műszaki Iskola előtt történt incidens, valamint a Korzón történt magyar zászlóégetés kapcsán, továbbá a VMSZ elnökének nyilatkozata miatt közleményben tette fel a következő kérdéseket:
• Mikor kerül végre meghúzásra az a világos biztonsági határ, amelyen túl a közösség elleni erőszakot és fenyegetést többé nem tűrik el?
• Mikor lép fel a VMSZ vezetése határozottan és megalkuvás nélkül az ilyen jelenségek elítélésében, mint a magyar közösség legitim képviselője, ahelyett hogy politikai korlátok között mozogna a pozíciók megőrzése érdekében?
• Fontosabbak-e a koalíciós érdekek a közbiztonságnál és a saját nemzeti közösség intézményes védelménél?
• Hány további „elszigetelt incidensnek” kell még bekövetkeznie ahhoz, hogy rendszerszintű reakció szülessen, és ne csupán protokolláris közlemények jelenjenek meg azután, hogy a kár már megtörtént?
Ezek a kérdések továbbra is megválaszolásra várnak.
A palicsi magyarverés, a szabadkai zászlóégetés, a magyar zene nélküli szenttamási ballagás, valamint az ezekre adott hivatalos reakciók jól mutatják, hol tart ma az őshonos vajdasági magyar közösség érdekképviselete. Egyre több a nemzeti alapú incidens, miközben egyre kevesebb a határozott kiállás a közösség jogainak és méltóságának védelmében.
Az őszi nemzeti tanácsi választások lehetőséget kínálnak arra, hogy a vajdasági magyar közösség újragondolja saját érdekképviseletét, és olyan többpárti összetételű nemzeti tanácsot válasszon, amely a politikai lojalitás helyett a közösségi érdekeket tekinti elsődlegesnek, és következetesen kiáll a kisebbségi jogok érvényesítéséért.
Bozóki Antal