Nehéz nem észrevenni a képeken, miről is szól valójában az MNT köré épített támogatási és reprezentációs rendszer. Kimondani azonban sokkal nehezebb. Különösen egy olyan közegben, ahol sokan úgy érzik, hogy a kapcsolódás vagy a kizárás, az előrelépés vagy a háttérbe szorítás kérdése túl gyakran függ a politikai lojalitástól. Egy olyan rendszerben, ahol a közösségi intézmények, az oktatás, a kultúra, sőt időnként még az egyházi tér sem független a pártpolitikai befolyástól.
Nemzeti önkormányzat vagy pártbirodalom?
Az MNT politikai függetlenségéről szóló nyilatkozatok egyre üresebben csengenek. Papíron nemzeti önkormányzat, a gyakorlatban azonban sokak számára inkább a VMSZ hatalmi rendszerének egyik legfontosabb pillére.
Az évek során a közösségi önkormányzatból fokozatosan egyetlen politikai erő befolyási övezete lett, ahol a pluralizmust felváltotta a centralizáció, a közösségi képviseletet pedig a politikai lojalitás.
Lehet minden döntéshez megfelelő dokumentáció. Lehet minden támogatás, kinevezés és pályázat mögött szabályosan kitöltött papír. De a korrupció nem a hiányzó pecsétekben és aláírásokban mérhető. A korrupció ott kezdődik, amikor egy intézmény már nem azt szolgálja, amire létrehozták, hanem azt, akinek a hatalmát fenn kell tartania. A gondosan előkészített dokumentumok nem tudják eltakarni a nyilvánvaló valóságot.
Mert mi a valóság?
Az, hogy ha az MNT valóban az egész vajdasági magyar közösséget képviseli, akkor annak rendezvényein, kommunikációjában és politikai reprezentációjában miért szinte kizárólag ugyanaz a párt és ugyanazok a pártemberek jelennek meg? Hol vannak a többi magyar politikai szervezetek? Hol vannak a független értelmiségiek? Hol vannak a civil kezdeményezések? Hol vannak azok, akik nem hajlandók egyetlen politikai központ körül keringeni?
És mi történik azokkal, akik másként gondolkodnak?
Egyre többen érzik úgy, hogy a közösségi intézményekben a szakmai szabadság helyét fokozatosan a politikai megfelelés kultúrája vette át. Egy tanárnak nem az lenne a feladata, hogy egy párt nézeteit közvetítse, hanem hogy gondolkodni tanítson. Az oktatás feladata a szellemi szabadság, a kulturális sokszínűség és a kritikus gondolkodás megőrzése. Nem pedig az, hogy egyetlen politikai narratíva utánpótlását biztosítsa.
A templom nem kampányhelyszín. Az iskola nem pártközpont. A kultúra nem propagandaeszköz
A vallási közösségeknek, az oktatási intézményeknek és a kulturális szervezeteknek minden emberhez kellene szólniuk, politikai hovatartozástól függetlenül. Nem lehet feladatuk a pártpolitika bevitele az emberek magánéletébe, hitvilágába vagy gyermekeinek nevelésébe.
A közösséghez való hűség nem azonos a párthűséggel. Sokszor éppen azok szolgálják leginkább a nemzetet és a szülőföldet, akik hajlandók kimondani azt, amit mások már csak suttogva mernek. Akik nem egy politikai központhoz vagy személyi kultuszhoz lojálisak, hanem a vajdasági magyar közösséghez.
Egy nemzeti tanács feladata nem a hatalom kiszolgálása, hanem annak korlátozása. Nem a politikai központ meghosszabbított karjának kellene lennie, hanem a közösség érdekeinek őrzőjének. Ha azonban egy intézmény egyetlen párt végrehajtó szervének benyomását kelti, akkor már nem is kérdéses az, hogy miért születnek meg a kritikák, sokkal inkább az, hogy miért lett ennyire nehéz cáfolni őket.
– @ – @ –
Az, hogy egy kisebbség képviselete, önkormányzata a 90’-és évek óta lényegében egyetlen párt, ugyanazon személyek és kijelölt utódaik köré szerveződik, mára egy olyan intézményi komplex-rendszert hozott létre, amelyből eltűnt a valódi társadalmi kontroll és az elszámoltathatóság.
A vajdasági magyar kisebbségi képviseleti rendszer lényegében fordítva működik. Nem a politika szolgálja a közösséget, hanem a közösség alkalmazkodik a politikához. Az intézmények, támogatások és közösségi források a párt hatalmának fenntartását szolgálják, miközben a választópolgárok képviselet nélküli politikai valóságba szorulnak.
A polgár szolgálja a pártot, az intézményi hatalom pedig a párt fegyelmező, kizáró és büntető eszközévé vált
Ma is vannak tanárok, diákok, szakemberek, munkások és gazdák, akik úgy érzik, hogy munkahelyük, előmenetelük vagy akár a mindenkit megillető támogatásokhoz való hozzáférésük kerülhet veszélybe, ha kritikusan gondolkodnak, kérdéseket tesznek fel vagy kimondják az igazságot.
Ebben a pillanatban is lehet valaki közülük, akit éppen diszkrét, baráti hangnembe csomagolt „jó tanáccsal” emlékeztetnek arra, hol a helye a rendszerben, meddig mehet el, és mit kockáztat, ha nem marad csendben.
A nemzetközi és hazai ösztöndíjak, támogatások és lehetőségek kedvezményezettjei között feltűnően gyakran jelennek meg ugyanazon politikai körökhöz kapcsolódó utánpótlás szereplői. A rendszer mindig talál néhány valóban tehetséges vagy rászoruló fiatalt kirakatnak, miközben a működés lényege változatlan marad.
Külön kérdés a szakmai hitelesség is. Hogyan beszélhetünk független teljesítményről, amikor ugyanaz a politikai rendszer osztja a forrásokat, gyakorolja a befolyást és termeli ki saját elitjét? Hogyan erősíti a közbizalmat, ha egy intézmény vezetője olyan intézményben szerez diplomát vagy tudományos fokozatot, amelynek működésére maga is jelentős befolyással bír? Még ha minden papíron szabályos is, a függőségi viszonyok látszata önmagában rombolja a hitelességet.
Ezt a rendszert egy szűk politikai kör építette fel a félelem és bizonytalanság korszakában. Nem az önrendelkezést erősítette, hanem egy olyan hatalmi struktúrát, amely a hallgatásból, a kiszolgáltatottságból és a függőségből táplálkozik.
Mindezt olyan forrásokból, amelyek Szerbiából, Magyarországról és az Európai Unióból érkeztek a közösség felemelkedésének céljával.
Az alapítványi rendszer mára nem csupán forráselosztó mechanizmus, hanem kampánygépezet és centralizált hatalmi struktúra is. A Stamens logikáját követve egyszerre szolgálja a források lehívását, a politikai befolyás fenntartását és a lojalitási hálózatok kiépítését.
Egy ilyen rendszer könnyen alakítható a hallgatás, a dicsfény és a személyi kultusz eszközévé, különösen akkor, ha egy tőle függő médiarendszer kíséri. Egy ilyen médiagépezet képes normalizálni a függőségi viszonyokat, legitimálni az intézmények függetlenségének csorbulását, és közérdekként bemutatni azt, ami valójában hatalmi érdek.
Így született meg a vajdasági magyar közélet Góliátja.
Egy Góliát, amely már nem az emberek között jár, hanem az embereken. Nem a közösség erejéből él, hanem a közösség feletti befolyásból. Nem a kritikától erősödik, hanem annak elhallgattatásából.
Ebben a kisebbségi politikai rendszerben nincs valódi ellenzék, felelősségre vonhatóság, kontroll és szakmai megalapozottság. A nemzeti önkormányzati rendszerben nincs politikai sokszínűség, nincsenek fékek, ellensúlyok és konszenzusok, a polgár pedig legfeljebb a megszerzett szavazatáig számít; csak kiválasztottjai és kirekesztettjei vannak. Megtartja azokat, akik lojálisak, és tudomást sem vesz azokról, akik jellemesek, akik a tudományt, a földet, a szülőföldet, a munkát és a valódi fejlődést szolgálnák.
Az ereje nem a szabad emberekből fakad, hanem a függőségből. Nem a teljesítményből, hanem a lojalitásból. Nem a közösség felemeléséből, hanem annak megosztásából.
A szükség, a nélkülözés, a félelem és a megosztottság nem a rendszer melléktermékei, hanem a rendszer legerősebb tartópillérei.
Bi. Brigitta, ~ határon túli független politikai elemző (központi szerkesztés nélkül)
Szöveg és kép forrása: Facebook
