Topolya ma számomra nem egy élő város, hanem egy megtört közösség. Olyan emberek élnek itt, akik közül túl sokan már régen feladták az önbecsülésüket, a bátorságukat és a hitüket abban, hogy változtatni lehet. A hallgatás lett a mindennapok szabálya.
Évtizedek óta ugyanaz a rendszer tartja fogva a várost. Véleményem szerint a korrupció, a kiszolgáltatottság és a kiskirályok uralma lassan mindent felemésztett. Aki kérdez, azt elhallgattatják. Aki felemeli a hangját, azt megpróbálják félreállítani. A többség pedig hallgat és tűr.
A politika egyik legnagyobb “sikere” az emberek elbutítása és beletörődésre nevelése volt. Ez az egyetlen választási ígéret, amelyet maradéktalanul teljesítettek.
Miközben a nyugati demokráciákban emberek ezrei képesek összefogni akár egy állat védelméért is, mert tudják, hogy minden igazságtalanság ellen fel kell lépni, addig Topolyán szinte teljes a csend. Mintha mindenki beletörődött volna abba, hogy semmi sem változhat.
A Krivaja-patak egykor élettel teli vízfolyás volt. Ma számomra a város pusztulásának szimbóluma. A folyamatos szennyezés következményeit mindenki látja, mégis alig történik érdemi fellépés.
Egy város halálát nem kizárólag a gazdaság vagy az ipar összeomlása okozza. Sokkal inkább a közöny, a félelem, a gyávaság és az, amikor egy közösség már nem hajlandó kiállni önmagáért.
Néhány helyi hatalmasság nemcsak az emberek jövőjét éli fel, hanem olyan károkat is okoz – társadalmiakat és környezetieket egyaránt –, amelyek helyrehozhatatlanná válhatnak.
Úgy látom, hogy a város vezetése súlyos politikai és erkölcsi felelősséget visel azért, ami Topolyán az elmúlt több mint harminc évben történt. A kérdés már nem az, hogy ki a felelős. A kérdés az, hogy lesz-e még valaki, aki meg meri állítani ezt a folyamatot.
Van még remény Topolyának? Vagy már túl késő?