Pont Terék Anna Jég című könyvét olvasom, amikor a Szabad Magyar Szó feldob egy címet, amelyre megint összeszorul a gyomrom:
„Pásztor: A VMSZ nem politikai prostituáltak gyülekezete, hanem elvszerű, gerinces emberek sokasága.”
Szerintem meg de.
Persze értem én, hogy Pásztor Bálint szereti a nagy szavakat. Gerinc. Tartás. Elvek. Hűség. Nem olyan régen egy másik, politikai hatalom előtt mélyen meghajló közszereplőt méltatott úgy, mint olyan embert, „akinek tartása van”.
Úgy látszik, náluk a tartás fogalma meglehetősen rugalmas.
De maradjunk Pásztor saját hasonlatánál.
A politikai prostitúció lényege ugyanis nem az, hogy valaki pénzt kér egy politikai szolgáltatásért. Hanem az, hogy az elveit mindig ahhoz igazítja, akitől a hatalmát, a pozícióját, a pénzét vagy a politikai túlélését reméli.
És ha ezen a mércén nézzük a VMSZ elmúlt másfél-két évtizedét, akkor azért nehéz nem észrevenni valamit.
Budapesten Fidesz.
Belgrádban SNS.
Mindig pontosan az a hatalom a jó hatalom, amelyik éppen biztosítja a politikai kényelmet.
Ez persze nevezhető stratégiai partnerségnek, nemzetpolitikának, történelmi együttműködésnek, pragmatizmusnak vagy bármi másnak.
A politika egyik legnagyobb találmánya éppen az, hogy minden kellemetlen dolgot el lehet nevezni valami szépen hangzó kifejezéssel.
Csak attól még a lényeg nem változik.
A VMSZ vezetésének ugyanis nem az a legnagyobb problémája, hogy én vagy mások milyen jelzőket használunk rájuk.
Hanem az, hogy milyen Vajdaságot hagynak maguk után.
Mert miközben évről évre hallgatjuk a történelmi sikerekről, példátlan támogatásokról, fejlődésről és nemzetpolitikai eredményekről szóló beszédeket, közben egy makacs tény újra és újra ott áll az ünnepi szónoklatok mögött:
Egyre kevesebb vajdasági magyar él Vajdaságban.
Falvak ürülnek ki.
Fiatalok mennek el.
Családok költöznek külföldre.
Sokan szegényebbek és kiszolgáltatottabbak lettek.
És erre nem válasz az, hogy épült még egy épület, kiosztottak még néhány támogatást, vagy újabb politikai vezetők vágtak át nemzeti színű szalagokat.
Egy politikai szervezetet végül nem az alapján kell megítélni, hogyan nevezi saját magát.
Hanem az alapján, milyen állapotban van az a közösség, amelynek évtizedeken keresztül a kizárólagos képviselőjeként mutatja be magát.
Ha pedig egy párt húsz év hatalomközelség után egy fogyatkozó, öregedő, elvándorló közösség előtt áll, akkor talán nem azzal kellene foglalkoznia, hogy megsértődik-e a „politikai prostituált” kifejezésen.
Hanem azzal, hogy miért jutott eszébe egyáltalán ez a hasonlat.
Mert van az úgy, hogy az ember véletlenül éppen azt a szót mondja ki, amelyik a legjobban fáj.
Talán azért, mert valahol belül sejti:
Veszélyesen közel került az igazsághoz.
Forrás: Facebook