A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) retorikájában az „összefogás” sürgetése kizárólag akkor válik központi kérdéssé, amikor a párt hatalmi pozíciói meginognak. Éveken keresztül természetesnek vették a vajdasági magyar közélet és politikai tér teljes kisajátítását, ahol a nemzeti hovatartozást gyakran a párthűséggel azonosították, és ahol a párton kívül rekedtek egzisztenciális hátrányt szenvedtek a munkaerőpiacon és a pályázati források elosztásánál egyaránt.
Különösen visszás, hogy miközben az ellenzéki alternatíváktól részletes szakpolitikai programokat követelnek, a VMSZ saját kormányzati és döntéshozói felelősségét, valamint korábbi ígéreteinek megvalósulását soha nem vetette alá érdemi és nyilvános elszámoltatásnak.
A vajdasági magyar intézményrendszer — az oktatástól az egészségügyön át a közvállalatokig — tartósan a pártpolitikai lojalitás mentén működik, miközben a gazdaságfejlesztési támogatások elosztása átláthatatlan klientúrarendszert épített ki. Mindezek tetejében a párt vezetése a ’90-es évek háborús politikáját képviselő hatalmi erőkkel kötött kompromisszumot a pozíciók megőrzése érdekében. Egy demokratikus és pluralista társadalomban a nemzeti identitás nem válhat egyetlen párt monopóliumává, és nem szolgálhat erkölcsi felmentésként a rendszerszintű visszaélésekre.
A jelenlegi helyzet egyértelmű üzenetet hordoz: aki ma a VMSZ-re szavaz, az valójában az ország destabilizálására szavaz